Kezdetben vala a Holtpont című csodás film, amelyben a fiatal rendõrsrác (Keanu Reeves) egy szörfös csapatba épül be, akikrõl azt gyanítja, hogy õk felelõsek egy bankrablás-sorozatért. A film egész egyszerûen tökéletes, jobb nem is belegondolni, mennyire az, mert annál bosszantóbb lesz a Tokiói Hajszára még csak rágondolni is. A Holtpont alapján (a szörfösöket autósokra cserélve) megszületett a Halálos Iramban, amely egyrészt túlságosan is hasonlított a Holtpontra (és ezért kicsit vicces volt, mint egy paródia-verzió vagy egy remake), másrészt a nagy hasonlóság mellett az élmény, amit nyújtott, nyomába sem ért a Holtpont által nyújtott élménynek. A második rész, a Halálosabb Iramban már az egyszerűsödés útjára lépett, ugyanakkor kisebb csalódást okozott, mint az elsõ rész, hiszen itt már nem a Holtponthoz képest kellett megfelelni, hanem csak a Halálos Iram 1-hez képest. Ezzel együtt, lévén, hogy Vin Dieselt az elsõ rész leamortizálta, az lehet az érzésünk, hogy ismét egy oldalággal kijjebb kerültünk, mintha az elõzõ, Paul Walker és Vin Diesel-t felvonultató rész után, most már csak egy Paul Walker-es filmet láttuk volna. A Tokiói Hajsza az elõzményekhez képest tiszta sor. Itt már mind Paul Walker, mind Vin Diesel hiányoznak, mindketten átadták a helyüket B-osztályú színészeknek. A történet és a rendezés immár a tucat-tévésorozatok szintjére került, és a film teljes mértékben a dübörgõ motorú autók és a bandaháborúk tompa élvezetére helyezi a hangsúlyt. A Halálos Iramban 1. azért volt jó ötlet, mert kihasználta az MTV Pimp My Ride címû mûsora által külön is megtámogatott autó-kultuszt. Ha a fiatal közönség fejében lévõ dobogón Freud-i értelemben a szex mellett az autók foglalnak helyet, akkor jó ötlet (legalábbis üzletileg) erre egy filmet alapozni. Hollywood a vágyakról szól, a vágyakat filmesíti meg, egy-egy karakter, egy-egy történet azért tart számot milliók érdeklõdésére, mert valami olyat tartalmaz, amire ezek a milliók mind vágynak. A '70-es, '80-s években ez a vágy gyakran olyasmi volt, hogy "én is hõs akarok lenni", mára azonban, köszönhetõen a fogyasztókat formázó reklámözönnek, elértük a legelemibb szintet is, és ha belenézünk az aktuális fejekbe, gyakran annyit találunk, hogy "akarok egy bazi nagy verdát". A Tokiói Hajsza ezt a leegyszerûsített vonalat képviseli. Körülbelül Britney Spears Álmok Útján címû filmjével vetekszik minõségben, annyira le van egyszerûsítve. Mindössze annyi a különbség, hogy a barbi-álmok helyett itt bandaháborús álmokat látunk. Ami pedig a minõséget illeti, vannak filmek, melyekrõl visít, hogy akik írták, vagy rendezték, nem nagyon értenek a szakmájukhoz. Eddig azt hittük, hogy ez a legrosszabb eset, de most már tudjuk, hogy nem. Képzeljük el, milyen az, amikor valakik nemcsak nem értenek hozzá, és úgy írnak forgatókönyvet, de tetejébe mindennek, még baromira unják is, és csak arra várnak, hogy túlessenek az egész filmen, és felmarkolhassák érte a zsét. Nos, ilyen benyomást tesz a Tokiói Hajsza. A nulla dialógok, a nulla cselekmény, a nulla történet még mind semmi. Itt annyira érzés nélkül kevergetik a kliséket, hogy az ember néha megszédül. Adva van egy srác, aki mindig bajba kerül, mert illegális autóversenyeken vesz részt, és ezért el kell költöznie. Átköltözik Tokióba, ahol az elsõ nap beül egy autóba, és közben beleszeret egy csajba, aki a helyi maffiafõnök fiának a csaja. Azt, hogy miért járna egy decens tinilány egy pisztolyokkal rohangáló maffiózóval, még csak meg sem próbálják megmagyarázni nekünk. Na jó, persze, mégis megpróbálják, és ez a magyarázat úgy hangzik, hogy a lány nagyon szeret "driftelni", vagyis a hátsókerekeket kipörgetve, farolva kanyarodni. Természetesen be lehet úgy is venni egy kanyart, hogy semmiféle kerék nem pörög ki, de az túl egyszerû lenne. Így azonban, bõgõ motorokkal, órák alatt leamortizált gumikkal, máris egy új drogot dobhatnak a piacra, valamit, amit állítólag a világon minden fiatal elõszeretettel alkalmaz, ez a driftelés. A lány meghatva beszél arról, hogy régen milyen szép volt driftelni, amióta bekerült ebbe a suliba, minden nap csak driftel, bár ma már ez sem olyan, mint régen. Érdekes elképzelni a tinilányokat, amint bedobják magukat a méregdrága, felturbózott autókba, elugranak felrakatni egy garnitúra új gumit, majd kimennek a környezõ hegyi utakra driftelni. Olyan fiatalokat még látunk magunk elõtt, akik délutánonként, isi után mindenféle törzshely-kávézókban lazulnak, vagy olyanokat is, akik szerencsésebb helyen laknak, és így délutánonként megszállott módon rohannak ki a tengerre szörfözni. Azt, hogy bizonyos fiatalok ugyanezeket a délutánokat lambadázással töltik, ha nagyon kell, még mindig el tudjuk képzelni, de arról, hogy a környezõ hegyekben driftelnek, messzirõl lerí, hogy csak egy fikció, különösen ha a filmben szereplõ tinilányra gondolunk. A film nem átallja a legalantasabb eszközt is bevetni, és még egy filmvégi felirat segítségével is igyekszik rávenni a fiatalokat, hogy egyrészt próbálják ki a driftelést, másrészt, hogy higgyék el, hogy a világon minden tini ezt csinálja délutánonként. Ez egy maximálisan marketing ízû üzenet, amely az autó- és gumiipari cégeknek kedvez, különösen a filmben szereplõ márkáknak. A felirat úgy szól, hogy a filmben látható autós mutatványokat kaszkadõrök végezték el, és ezt senki se próbálja ki otthon, mert veszélyesek, amivel kábé azt sugallják, hogy kezdõk ne próbálkozzanak ezzel, csak saját felelõsségükre, bár a komolyabb arcok ezt nyomják. Ugyanezt a feliratot körülbelül úgy kellett volna kiírniuk, ha véletlenül korrektek akartak volna lenni, hogy a film tele van komputer által létrehozott képekkel, mi egyetlen autó épségét sem veszélyeztettük, te azonban jól hazavághatod az autódat (vagy anyádék autóját), és legjobb esetben is alaposan leharcolod a gumikat, és szárazra üríted a tankot. Azt is kiírhatták volna, hogy a film alapját képezõ, egyetlen jó hangulatú jelenet, amelyben éjszaka helyi utakon driftelnek, egy teljesen fiktív, komputer segítségével létrehozott jelenet, és a valóságban ez nem így nézett volna ki, nem hangtalan, puha siklás lenne, hanem bõgõ motorokkal, kormányon izzadó tenyérrel, kipufogógázt okádó kipufogókkal, égett gumiszag kíséretében történt volna mindez- mint egy rally versenyen. Amit ez a jelenet ábrázolt, az leginkább egy éjszakai síelés, egy csoportos lesiklás puha és hangtalan élvezetét imitálta. No, mindegy. Mindenesetre tényleg furcsa fintora a filmnek, hogy éppen az a leggagyibb benne, amirõl szól: az autózás. Amikor egy-egy autós száguldás végén a sofõrsrác kiszáll, a nézõk automatikusan elnevetik magukat, annyira nonszensz, annyira irreális, hogy az illetõ így megúszta. Éppen az autózás az, ami helyett irreális, komputer-animációkat kell néznünk, s így azt az egy dolgot is elveszítjük, amit a film ténylegesen adhatott volna nekünk - vagyis ha végül kivonunk egybõl egyet, természetszerûen nullát kapunk.